A Magyarországon is megjelent lakhatási válság lépéskényszerbe sodorta az állami vezetést; a krízisen végül tömegével felhúzott panelházakkal próbáltak úrrá lenni. A szocializmusban megjelent hírképek és a fejlődésről szóló beszámolók igyekeztek igazolni, hogy az állampárt a helyes úton jár a válság felszámolásában, miközben a hétköznapokról nem, vagy csak nagyon elenyésző számban készültek fényképek. A 20. század végén és az új század első éveiben dolgozó fotográfusok közül páran ugyan foglalkoztak a lakók ábrázolásával, de ők is jobbára a közösségi terekben, az utcán, és így végül, az évtizedek alatt hiánycikkek lettek az egyforma házakban élő, de nagyon is különböző emberekről otthonaikban készült fényképek. Nemcsak mint tárgyak hiányoznak ezek, hanem eszközökként is, amelyek segíthetnének belátni, hogy a sematikus betonmonstumok lakói ma már biztosan nem tipizálhatóak. Dolgozatomban hidat képezek a társadalmi folyamatok, és az azokat leíró, száraznak tűnő statisztikák, illetve a fényképészeti ábrázolás között, amely - kellő energiabefektetés mellett - a grafikonoknál is szemléletesebb visszaigazolása lehet az idő múlásával változó lakói összetételnek.