Szakdolgozatom témája az 1989-es romániai diktatúrát követő rendszerváltás médiaeseményeinek vizuális emlékezete. A dolgozat váza két nagy fejezetre épül. Az első nagy fejezetben részletes módon ismertetem a médiaesemények kronologikus menetét és történetét. Célom nem az volt, hogy egy átfogó képet adjak arról, hogy minden - ami ezelőtt harminc évvel történt - arról most történészek, politológusok és gondolkodók hogyan vélekednek. Szándékom és motivációm sokkal inkább az ismertetés volt: egy konkrétabb, de az események kronológiájából követhető leírást adni azokról a médiaképekről, amit akkoriban, ‘89 decemberében a televízión keresztül láthattak és tapasztalhattak meg az emberek. Romániában a rendszerváltáskor a médiaképek nemcsak, hogy formálták az eseményeket, de egy korszak vizuális lenyomataként is tekinthetünk ezekre, ugyanis jelenleg ezek a médiaképek a román kortárs művészet alapjait képezik: Ceaușescu utolsó híres beszéde a balkonon, az élő adás hirtelen megszakadását követő ikonikus, piros kép, aztán majd a diktátor házaspár tárgyalásának és kivégzésének több variánsban közvetített televíziós bemutatása. Ezekre a médiaképekre reflektál és épül a szakdolgozat második nagy fejezete, ami lényegében az első nagy fejezet tükörképe. Együttesen- ez a három ikonikus kép jelenleg Románia emlékpolitikájának triptichonja, aminek ma lenyomata és jelenléte nem csak a román társadalmi berendezkedéseket figyelve fellelhető, de a román kortárs művészeknek a képhez és a valósághoz való viszonyát is nagyban meghatározza. A román művészek a rendszerváltás óta kiemelkedően teljesítenek a művészeti világ nemzetközi porondjain. Úgy a filmművészetben, mint a képzőművészetben - nincs egy olyan év, amikor Cannesban vagy a Berlinalen ne kerülne bemutatásra- vagy ne díjaznának egy román filmet. A médiaképek természete máig inspirálja a művészeket. A politikai múltban felhalmozódott sok kérdőjel, ígéret és hazugság egy olyan fajta őszinteségre és nyersességre terelte és formálta a román művészek stílusát és formanyelvét, ami egyszerre- kapaszkodik fájdalmasan a realitáshoz, ugyanakkor felszabadítóan őszinte és direkt. Ha végignézel egy három órás Cristi Puiu filmet, - mint például a Sieranevada című filmje, elkezded azt érezni, hogy te is ott ülsz a családi tor asztalnál - aztán három óta múlva, miután lejárt a film - veszed észre, hogy korog a gyomrod. Ez a filmek, jelenetek természetes módon kommunikálnak a nézővel. A színészek nem artikulálnak, hanem ‘’hadarnak’’. Akárcsak a való életben - olyan gyorsan beszélnek románul, hogy nem értesz belőle semmit. Ha egy szóban kellene megfogalmaznom azt, hogy milyen ma a kortárs román művészet, akkor azt mondanám, hogy önreflexív. Egyszerre tud vicces- és kritikus lenni.