A diplomamunkámban az utolsó vacsora jelenetét dolgozom fel egy multimédia installáció keretében. Egy asztalon elhelyezve ételekről és konyhai eszközökről készített pontos másolatok, gipsz lenyomatok láthatóak. Ezt a tárgyegyüttest egy robotkarra szerelt fényforrás világítja meg. A kar folyamatosan pásztázza az asztal tárgyait. A mozgás és a szkennelésre emlékeztető megvilágítás utal a fáradhatatlan, tárgyilagos vizsgálódásra. Az installáció sötét térben található, így a látogató csak a mesterségesen megvilágított módon láthatja a tárgyakat, a fény-árnyék hatás folyamatos változásán keresztül.
A gipsznyomatok készítése során indexikus jelek keletkeznek, olyan jelek amelyek maximálisan összetapadnak tárgyaikkal. Milyen módon kaphatnak referenciájukon túlmutató, saját jelentést az ennyire kötött jelek? A lenyomatok mediális tulajdonságai a műalkotás értelmezésében markáns szerephez juthatnak e? A lenyomatok paradox helyzetek sorát teremtik meg, egymásba csúszik általuk az itt és az ott, a jelen és a múlt, az eredeti és a másolat, az időtlen és a változó, a szent és a materiális.
A műben alkalmazott megvilágítás ugyancsak ellentmondást hordoz magában: mozgásba hozza az installáció megmerevedett gipsztárgyait, de paralizálja a nézőt. Az alkalmazott ultraviola fény széles körben elterjedt vizsgálati eszköz, mégis károsítja mind szerves, mind szervetlen tárgyait. Érdeklődésem középpontjában az etika és a tudomány viszonya, a techno-pesszimizmus és techno-optimizmus áll.