Az elmúlt két évszázad alatt a történetírás és a fotográfia hitelességéről hasonló értelmezések fogalmazódtak meg. A régmúlt eseményeit feltáró történész szubjektuma hasonlóképpen szövődik bele az általa vizsgált esemény leírásába, mint ahogyan a fényképész is szelektál a látvány leképezésének pillanatában. Technikai jellegéből fakadó pontossága, – látszólagos – őszintesége az, ami a fényképet a tudomány szolgálatába állította. Azonban gyakran elfelejtődik készítőjének befolyásoló szerepe a fénykép teljes (feltételezett) valósággá szélesítő értelmezése során. Dolgozatomban a fenti összefüggésben három történelmi esemény fotográfiai interpretációját vizsgáltam. Az első ezek közül az 1921-es soproni népszavazás volt, melynek idejéből fennmaradt egyetlen hazai fotóalbum a magyar virtus, ellenállás, szabadságküzdelem, bajtársiasság narratíváját közvetíti. Ezen népszerű motívumokban rejlő ereje háttérbe szorítja a sorsfordító politikai tárgyalásokról készült (csekély számú) fényképes dokumentumot, téves következtetéseket, ezáltal zavart előidézve az emlékezésben. Az 1921-es, és a dolgozat többi történelmi eseménnyel foglalkozó fejezetével kapcsolatban is elmondható, hogy a magyar huszadik század korszakváltó eseményeinek fényképeken megmaradt reprezentációja egy viszonylag szűken szelektált, jól ismert archívumból építkezik. Az 1956-os forradalom mára kialakult emlékezete a felkelők hősiességét, bátorságát, áldozat vállalását, valamit az elnyomó állam kegyetlenségeit bemutató fotókara épül. Narratívája ezáltal egyoldalúvá szűkül, leegyszerűsítve az ennél sok szempontból árnyaltabb valóságot. A köztársaság téri ostrom, a brutális közelharc és a lincselések kegyetlenségét bemutató képsorok kikoptak az októberi eseményeket itthon felelevenítő riportképek sorából. A szégyenteljes képsorok egész egyszerűen nem férnek bele a rendszerváltás után kialakult hősies és tragikus emlékekből táplálkozó nemzeti mitológiánkba. A félmúltra (1956) is igaz, a közelmúlt eseményeire azonban még inkább, hogy azok főbb szereplői (legyen szó személyekről, vagy politikai érdekcsoportokról, irányzatokról) továbbra is cselekvő résztvevői a politikai életnek. Ebből adódóan a politika ágensei az 1989-es magyarországi rendszerváltás kordokumentumai között válogatva a számukra kedvezőket emelik ki, míg minden másról igyekeznek említést sem tenni, vagy akár elhalványítani azok jelentőségét. Dolgozatomban a fénykép és a történelmi rekonstrukció viszonyát vizsgálom e három (részben korszakváltó) hazai eseményen keresztül. Ennek során a fényképet, mint forrást felhasználó, illetve azt középpontba helyező történetírói narratívákat, valamint az azokra rakódó (szelektáló és gyakran irányító) emlékezetpolitika kapcsolatát is igyekszem felvázolni.