A kert az emberi lét meghatározó térbeli alkotóeleme, mely a házzal együtt az ember otthonterét képezte. Az emberiség városokba költözése óta a kert leszakadt a háztól és luxusként – privát kertként –, illetve közösségi kertek formájában van jelen. A háztól való elszakadás nem pusztán a kert térbeliségét szünteti meg, hanem a kerthez kapcsolatos rítusok felfüggesztését is jelenti. Ezek a rítusok az emberi lét olyan aspektusait határozták meg, melyek különös hiányt szenvednek kortárs világunk mindennapjaiban. Diplomamunkámban egy olyan idealizált teret képzelek el, mely a szakdolgozatomban felvázolt kertek helyzetére próbál egy építészeti választ adni, de ugyanakkor a kortárs városépítészet,, gazdasági, társadalmi és politikai kihívásait is figyelembe veszi. Egy olyan tér – illetve terek csoportja – megalkotása mely feloldja a folyamatosan változó városszövet feszültséget. A neoliberális várospolitika és a ráépülő városi struktúra elidegenedett helyzetbe taszítja a városlakót, aki nem talál az őt körülvevő ingerek feldolgozásához és a pihenéshez szükséges teret. A városi kertek sorsa sem könnyebb, mivel élethosszuk a barnamezős területek szabadon hagyásától függ, ami ideiglenes; a kertet ápoló közösség – avagy a kertben ápolt közösség – folyamatos költözésre szorul, akár egy bérlakos. Az otthonától megfosztott lét hiányt szenved a stabilitásban, mely viszont feltétele annak,, hogy az egyén belső kertjét ápolja. A “bérlakos” státusz egy alárendelt pozícióba taszítja a kertet és otthonának állandóságát a városfejlesztés spekulatív természete határozza meg. A kertek megszűnése, illetve költöztetése megszakítja azt a térbeli élményt, amely által létrejöhetne a kertben megtapasztalt térbeliség megismerése, mely a tér otthonosságát biztosítja. Diplomamunkám egy olyan városi kert létrehozását kezdeményezi, mely képes megtartani állandó otthonát, viszont nem veszít a városi kertek szabad szervezési struktúrájából. Ennek érdekében a kert egy meghatározó elemként kell megálljon a városi lét mindennapjaiban. Erre a megfelelő helyszín a Dohány utcai zsinagóga melletti telek meglévő és felig lebontott épületei (Dohány utca 10,, Síp utca 8-10) szabnának keretet, melyek egyben egy eredeti városi zárványt alkotnak. A épületek karaktere a belvárosra jellemző épülettömegbe feloldódik, viszont a köztük zajló elképzelt élet feltárásra alkalmas. A köztes teret a téglaépületekhez képest egy pontszerű előregyártott pillérváz tölti ki, mely lakhatásnak, piacnak, termelésnek és oktatásnak ad otthont a fogyasztás mellett. Erre a pillérvázra és a téglaépületekhez egyaránt üvegházak csatolódnak,, melyek nem pusztán a termelést biztosítják,, hanem a házak gépészeti működésének kihagyhatatlan elemeit is alkotják. Így az épülethez kapcsolt kert egy funkcionális szerepet vállal a ház működésében; elszakíthatatlan elemmé válik. Az üvegház ilyen szempontból növeli a városban történő termelést, erősítve a város gazdasági autonómiáját. Ugyanakkor az üvegház egy olyan térbeli elemnek tekinthető, melynek zárt karaktere a kert – és az abban megtapasztalt lét – zárványminőségét ápolja. Véleményem szerint ez a térbeliség eltér a városi kert eddigi formáitól, hiszen a városi szövetbe való beültetése nem egy átmeneti megoldás, hanem egy eleve neki szánt területen történik. Az üvegház – mint médium – új formával gazdagítja a városi kert eddigi nomád jellegét. A városi kert ideiglenes formájától elszakadva állandó otthont és autonómiát nyújt az üvegházban ápolt közösség számára a városcikk folyamatos változásában.