Szakdolgozatom kiindulópontja az személyes élmény melyet az egyetemi éveim alatt folyamatosan felmerülő lakhatási viszontagságok okoztak. Ez válság liminális állapotot idéz elő , ami egyszerre hordozza magában a végtelen szabadság és végtelen kiszolgáltatottság érzését. Ez az ambivalens , köztes érzelmi állapot erősen meghatározó a kései kapitalizmus korában a prekariátusnak. A folyamatos rugalmasságra , beláthatatlanságra alapozott élet hasonló élettereket is követel , melyeket hívhatjuk egy bizonyos fajta nem-helyeknek. Ez a térszervezés a neoliberalizmus megkérdőjelezhetetlen alapelvein nyugszik , és folyamatosan nem-helyeket produkál , amihez a heterogenitás illúziója is társul. A nem-helyek a fizikai megfelelői a permanen liminális lelkiállapotnak. Ez egyértelművé válik , ha összevetjük kései-kapitalizmus tipikus építészetét a neoliberalizmus által adott ideológiai alapelvekkel.