A fényképész szándéka, hogy „a világról alkotott fogalmait képekbe tegye át.”
Mindezt, ha terápiás kontextusból közelítjük meg, akkor a fénykép nemcsak a fotográfus, hanem bárki kommunikációs eszköze lehet, amely nemcsak a külvilággal, hanem a külvilágon keresztül az ember saját magával is képes kommunikálni. A fotográfia¬ a szerepét abban látom, hogy vizuális elemekkel és szimbólumokkal segíti az érzelmek kifejezését egy olyan eszköz használata közben, amely mára már egy mindennapos kiegészítője az életünknek.
A vizuális művészetterápia két jelentősen elterjedt művészeti ága a festészet és a szobrászat. Ezek eszköztárának lényegi eleme a kézzel megmunkálható anyagok, maga az anyagiság és az anyagtársítás adta lehetőségek.
Minden egyes anyagi minőség befolyásolja az alkotói folyamatot és annak végeredményét – nemcsak megjelenését, hanem jelentését is. A kivitelezés folyamata során az anyagtalan érzés vagy gondolat anyaggá lényegül, és ezen keresztül kommunikál megfigyelőjével. Minden médium más és más módon aktiválja a kifejezésre váró belső képet, és szabad teret ad az asszociációnak. Ebből kiindulva egy játékos és hasznos lépésnek tartom a folyamat utolsó állomásaként az elkészült fényképek anyagtársításáról és installatív helyzetéről való gondolkodást is. Így nemcsak maga az alkotói folyamat, hanem a képek fizikai megvalósulásának lépései is olyan döntéshelyzetek elé állítják az embert, amelyek önreflexióra ösztönöznek.
Az elkészült képek mindegyikének meghatározó jelentése és hangulata van, amit a kép hordozójának és a posztamensének jellegével, valamint térbeli elhelyezésével tovább lehet alakítani: akár árnyalni, felerősíteni vagy összekapcsolni a többi munkával. Ezentúl egy térbeli rendet is keresünk az installáláskor, ahol az elkészült munkák kommunikálnak egymással és a nézővel. Lényege, hogy a csoport összes tagja részt vesz ebben a tervezési fázisban, így nincsenek elszigetelve egymástól, hanem egy közösség részeként dolgozhatnak, és egy tágabb kontextusban ¬ figyelhetik meg egymást és önmagukat.