Szakdolgozatomban az 1950-es évek négy legjelentősebb állomásépületének urbanisztikai, építészeti és tárgykulturális elemzésén keresztül rekonstruálom a magyar szocialista realista vasúti felvételi épületek jellemző karakterjegyeit, elhelyezve őket a hazai 20. századi építészettörténeti kánonban. A vizsgált állomások: Székesfehérvár (1949-1951), Hatvan (1954-1956), Győr (1953-1958) és Debrecen (1956- 1961). E négy épületet az ötvenes évek különböző éveiben adták át, azonban hosszas tervezési fázisaik révén a teljes évtizedet lefedik, ilyen módon egyszerre figyelhető meg általuk a tendenciák változása, illetve az épületek közti pábeszéd és párhuzamosság. Általános jellemzőjük az ideologikus tartalom mentén szerveződő, monumentális és diadalmas kiképzés, a nemes anyaghasználat, a képzőművészet architektúrával való összekapcsolása, illetve a különféle igényeket kielégítő, összetett funkcionalitás racionális megszervezése. A vizsgált négy felvételi épület azonban jól mutatja, hogy a szocialista realista építészet bizonyos elvárt struktúrák alkalmazása mellett mégsem alkotott teljesen egységes rendszert, hanem sokféle és változatos megnyilvánulásai voltak.