Dolgozatomban azt vizsgálom, hogy a melankólia sokrétű, az idők kezdete óta sokféleképpen értelmezett jelensége kultúránkban milyen formát ölt, és hogy a mai világban van-e egyáltalán létjogosultsága. A fogalom történeti áttekintése arra enged következtetni, hogy a jelenség mindig is definitív emberi állapot volt, a kultúrában és művészetben egyaránt. Felmerül a kérdés, hogy a melankolikusnak nevezhető mű alkotási folyamata is szükségszerűen melankolikus-e: ezt a kérdést egy kortárs művész példáján keresztül elemzem, illetve az efféle alkotási folyamatok pozitív hatásait vizsgálom. Végül felmerül egy új fogalom, mely kibővítheti a melankóliáról alkotott képet a mai világban, és ami az individualitás helyett az empátiát helyezi középpontba – ezzel a melankólia átélését a nézőre is kiterjesztve.