A kortárs művészetben megfigyelhető egy olyan tendencia, amelyben elmosódnak a műfajok közti határok. Ennek eredményeként ismét egyre több hibrid, „Gesamtkunswerk” alkotás születik, amelyeknek művészettörténeti előzményeik visszanyúlnak az olyan „totális művészeti alkotásokhoz”, mint Richard Wagner operái, a futuristák performanszai, vagy a Bauhaus színháza. Dolgozatomban képzőművészet és performatív művészet közti kapcsolatot és ezek határterületeit vizsgálom, illetve, hogy a performatív helyzet nyitottsága mennyiben enged teret új kísérletekhez a kortárs művészetben, emellett kitérek a bemutatási forma fontosságára, mert ez jelentősen befolyásolja az alkotások értelmezését. Elemzésem fő egységének a Trafó Kortárs Művészetek házát választottam, mert az összművészeti törekvések itt intézményesen is megnyilvánulnak. A véleményem szerint világszínvonalat képviselő intézmény repertoárjából színházi előadásokat mutatok be, amelyek képzőművészeti ihletésűek, emellett elemzem a Trafó Galéria Performansz-előadás sorozatát, amely átjárást biztosít képzőművészet, előadóművészet és prezentáció között, ezzel” érzékenyítve” a hazai közönséget a performanszra, mint művészeti formára, aminek itthoni megítélése kétségekkel teli. Saját kutatásom kiegészítéseként Szalai Borbálával, a Trafó Galéria vezetőjével beszélgettem, illetve felkerestem Barda Beátát, a Trafó ügyvezető igazgatóját is. Kiderült, hogy a progresszív és tudatosan átgondolt művészeti profil ellenére az intézményen belül a színház és a galéria programjai között jelenleg nincs átgondolt együttműködés, de a közeljövőben az lenne a célja a galériának, hogy a nézők és látogatók között, illetve a két terület (előadó és képzőművészet) hazai művészei között nagyobb legyen az átjárás.