Mestermunkám az alkotó és alkotása közötti határok elmosódását vizsgálja. A koncepciót személyes élmény inspirálta: egy alkalommal majdnem balesetet szenvedtem a munkáim szállítása során. Az első gondolatom a testi épségem helyett a kollekcióm biztonsága volt. A vészhelyzetre általam adott reakció generálta a felismerést, hogy az alkotással való túlzott azonosulás könnyen mérgezővé válhat. Diplomamunkámban e kapcsolat vizsgálatára és belső konfliktusaim feloldására törekszem. A kollekcióm minden darabját a legkiválóbb minőségű alapanyagokból, a lehető legmagasabb színvonalon, több száz munkaóra alatt készítettem el. A magamra szabott ruhadarabokat olyan szimulált baleseti helyzetekben roncsolom, amelyek akár engem is érhetnének mindennapjaim során. A tárgyak eredeti, ép állapotukban örökre elvesznek. A néző csupán a balesetek helyszíni fotói és az átvilágított ruhamaradványok segítségével tudja visszafejteni az eseményeket. Ezzel az installálási móddal a röntgenfelvételekre és a textiliparban, a minőségellenőrzéshez használt átvilágítógépekre reflektálok. Diplomamunkám a divatipar káros mechanizmusaitól való elhatárolódásom is egyben: kollekciómat megsemmisítem, tovább lépek, hogy a későbbiekben képzőművészettel foglalkozhassak. A kiállítótérben megjelenő, kritikai jellegű “crying selfie” a jelképe annak rendszernek, amit magam mögött hagyok. A projekt eredeti célja, miszerint újradefiniálom a munkáimhoz való viszonyomat: az alkotás helyett az alkotót hagyom épségben – a munkafolyamat végére meghiúsulni látszik.