Omara viszonya a művészethez, annak társadalmi szerepéhez rám is inspirálóan hat. Amit saját traumatörténetei ábrázolásán keresztül megfogalmaz, az felfogható a hazai cigányság társadalmi helyzete és a kelet-európai női lét lenyomataként. Más roma nőkkel beszélgetve vettem észre, hogy bizonyos életszakaszainkban és élethelyzeteinkben vannak mondatok, amelyek – akár szó szerint – elhangzanak mindegyikőnk hétköznapjaiban. Tanárok, orvosok, osztálytársak szavai hozzánk, vagy csak egy beszólás az utcán. Ezeket az ítéletnek is beillő mondatokat gyűjtöttem össze a Te nem vagy olyan című mestermunkámban. A sztereotípia-gyűjteményen túl a szüleimmel és a családom azon nőtagjaival készítettem fényképet, akik leginkább befolyásolták saját roma- és nőképemet. A sorozat képeit az az érzés köti össze, hogy onnantól nagyítódik fel az identitásom roma rétege, amikor elhagyom a szülői házat. Sokáig zavart okozott, hogy a fizikai adottságaim mellett melyek azok a tulajdonságaim, amelyek „cigányosnak” nevezhetőek. Még mielőtt magam dönthetném el, hogy az identitásom mely szeletét mikor és hogyan élem meg, mások már külsődleges adottságok, rasszjegyek alapján kontextualizálják a cigányságomat. Számomra a cigányságom nemcsak etnicitás, hanem egy nézőpont, ahonnan szemlélem a világot. Ahogyan az évek során egyre többet foglalkoztam ezzel az állapottal, úgy ismertem rá, hogy az identitás egy többrétegű jelenség. Munkáimban vizuálisan a saját történeteimet jelenítem meg, de ezek a roma női lét reflexióiként is értelmezhetőek.