A dokumentumfilm és az animáció régre nyúló közös történetének korai szakaszában megmutatkozik az animációs eszköztár imitáló lépessége. A kilencvenes évek posztmodern paradigmaváltásában megmutatkozik az újfajta dokumentumfilm, amely egy új narratívát, a kinti és benti világok fragmentált igazsághorizontját vállalkozik megmutatni. A traumatikus élmény gyakran olyan hallucinációkkal jár, amik ábrázolására nem képes az élőszereplős film. Szakdolgozatomban bemutatom azokat az eszközöket amiken keresztül az animáció képes ezeknek az élményeknek a megjelenítésére.