Szakdolgozatom fókuszában a deakcesszió áll (deaccession). Az angol nyelvből átvett kifejezés egy műtárgy gyűjteményből való kivonását, eltávolítását jelenti és a fenntarthatatlan közgyűjtemények kezelésére alkalmazzák. Egy történeti kutatás segítségével azt vizsgálom, hogy a deakcesszió megítélését az eltérő földrajzi elhelyezkedésből és a történeti múltból adódóan milyen gyűjteményezési hagyományok és etikai kérdések komplikálják, illetve alkalmazását milyen jogi keretek szabályozzák. Hipotézisem, hogy a fizikailag véges világban való örökké tartó növekedés nem fenntartható, ezért a képzőművészeti intézmények sem kerülhetik el, hogy kritikai szemlélettel revizionálják gyűjteményeiket, feloldják a kánonok változatlanságába vetett hitet és a deakcesszióra ne stigmaként tekintsenek.