Budapesten és sok más volt szocialista országban, a városszerkezetek drasztikus átformálása, az ipari szektor léptéke és városszöveten belüli pozíciója merőben más helyzeteket eredményez a nyugati szektor nagyvárosaihoz képest. A rendszerváltás és privatizációs folyamatok lezajlása után a középső övbe rekedt, nagy kiterjedésű iparnegyedek jelenleg alulhasznosított és szennyezett területek, melyek fizikai gátat képeznek a belváros és az agglomeráció között. Hasznosulásuk egy átláthatóbb, tisztább és modernebb fővárost eredményezne. Ugyanakkor nem mindegy, milyen eszközökkel és milyen szempontrendszerek alapján rehabilitáljuk e területeket, hiszen rengeteg értékkel rendelkeznek, csak le kell söpörni róluk az utóbbi évtizedek porát. A közbeszédben használt stigmatizáló jelzők, a volt ipari területek fizikai elhatárolása a helyi közösségtől, valamint a szakmai kutatások idegen nyelvezete „elrettenti” a barnamezők felhasználástól a helyi lakosságot, a laikusokat. Pont azt a réteget, amely leginkább kihasználhatná az ezen épületek által nyújtott lehetőségeket. Az ipari épületek újrahasznosítása, újragondolása szimbolikus jelentőséggel bírnak, alaposan meg kell fontolni rehabilitációjuk módját. Bele kell gondolni abba milyen üzenet adunk át az utókornak, vagyis: leromboljuk-e a múlt mementóit, kitöröljük-e az emlékezetből. Vagy képesek vagyunk együtt élni vele, tiszteletben tartani azt? Mi segíti jobban egy kultúra gyógyulását, előrelépését?