A Glukhovsky által találóan mozaikdarabkáknak nevezett, a következő generációra hagyott tettek, gondolatok tetten érhetően, értelmes mintázatot kiadva manifesztálódnak az utódok életében. Meghatározhatja attitűdjüket, életük eseményeit, öröklődhetnek egy-egy történetben, amelyet összejöveteleken szívesen emlegetnek; lehetünk büszkék rá, de akár szégyennel is eltölthet örökségünk, s mindez érvényes a társadalom egyre szűkülő köreire. Az emberiség kollektív emlékezete – szándékosan vagy tudattalanul, jóérzéssel vagy szorongva – éppen úgy őrzi örökségének lenyomatát, mint egy-egy ország, család vagy személy. Dolgozatomban a családom „mozaikdarabkáit” alkotó egyik kis darab kutatására indulok: dédapám ránk hagyott szellemi örökségét keresem és próbálom definiálni. Elkerülhetetlenül meg kell vizsgálnom a történelmi időszakokat, amelyekben élt, és a különböző korok viszonyulását személyéhez, tevékenységéhez. Mivel dédapám íróember volt, és műveit életének különböző szakaszaiban másként ítélték meg, a témával kapcsolatban szólnom kell a cenzúra jelenségéről, mely az ő műveit is érintette. Röviden írok a cenzúra történetéről, szelektáló, irányító funkciójáról, különösen a Kádár-korszak ideje alatt. Témám szorosan kapcsolódik mestermunkámhoz, amelyben megkísérlem újraértelmezni, modernizálni, illusztrációkkal korunk számára befogadhatóvá tenni dédapám egy bizonyos történelmi korszakban ideológiailag megfelelő, népszerű, majd egy másik ideológiai alapokon álló korszakban bezúzott regényét.