szakdolgozat
Design és médium
Sok szó esett már arról, hogy a művészet egysége és a művészetek különállása milyen folyamatok függvénye. A Gesamtkunstwerk fogalma csak egy azok közül a logikák közül, amelyek valamiféle közös nevezőt, nem kizárt, egységet tételeztek a művészetben. A hét szabad művészet hagyománya, Gotthold Ephraim Lessing törekvései, a modernizmus autonóm műalkotás létrehozására irányuló követelései egyidőben az élet és művészet közötti határt leépíteni törekvő avantgárd kezdeményezésekkel, amelyek közül talán a Bauhaus emelkedett ki zászlóvivőként: mindezek egy hosszas, a társadalomtörténettel kéz a kézben járó pozícióharc nyomvonalát rajzolják fel, amely – a történeti példák által kijelölt irány meghosszabbításaként – nyilván napjainkig nem zárult le. Nem látszik tehát teljesen alaptalannak az a megközelítés, amely a művészet fogalmát a művészet médiumai felől közelíti meg, azaz a művészet médiumait illetve a történelem és a művészettörténet során több hullámban megjelent technikai médiumokat közös képletben igyekszik tekinteni. Ugyanebben a kontextusban viszont nem sokat hallani arról, hogy a design mint médium milyen szerepet játszott és játszhat ebben a folyamatban, hiszen nyilvánvalóan léteznek és létezhetnek olyan pillanatok a társadalom és a művészet történetében, amikor a design, szinte univerzális médiumként vagy metamédiumként – az ember kiterjesztéseként, ezzel a formulával – a művészet és a művészetek problémájába is bekapcsolódni látszik. A gondolat, hogy design és bűnözés között összefüggés lehet, nem teljesen újkeletű, Adolf Loos vetette fel annak idején, hogy ornamens és bűncselekmény egy tőről fakad. Az ötletet Hal Foster élesztette újra az ezredfordulón, mondván, hogy újabban, amikor a globális kereskedelem olvasztótégelyében esztétikai és haszonelvű kategóriái teljesen összekeverednek, mindent – nemcsak az építészeti projekteket vagy a művészeti kiállításokat, hanem a farmerektől a génekig mindent – designnak kell tekintenünk. Foster gyakorlatilag azt állítja ezzel, hogy a spektákulum társadalma azáltal teljesedett ki, hogy az összesűrűsödött tőke egy ideje már nem is kép, hanem design formájában jelenik meg. A felvetés, úgy tűnik, az emancipáció lehetőségét – Clement Greenberg nyomán – a monomédium önreferencialitásához rendeli hozzá, ami ebben a képletben a művészet autonómiáját biztosítja. Ugyanaz a logika tehát, ami a művészetet kizárja az életből, zárja ki a designt is a művészetből. Viszont ezzel a gondolatmenettel – ami végső soron a huszadik század alapvető narratívája a művészeti autonómiáról – Fosternek sikerül a politikai állásfoglalás utolsó lehetőségét is elvitatni mindenféle designtevékenységtől. Úgy tűnik tehát, hogy a kérdés – ezzel a szóval – újratervezést igényel, így akár annak is utána lehet járni, hogy Jacques Rancière művészeti heteronómiájáról alkotott elmélete milyen kiutat jelenthet a design számára ebből a zsákutcából.
konzulens
Szentpéteri Márton